Szertefoszló álmok, melyeket a szél elsodort
De tudom jól, vár rám egy jobb világ valahol
Erőt kell vennem magamon s nem feladni
Nincs több kifogás, csak egy szó: akarni
Bántottak már elegen, vagy inkább én bántottam magam?
Vagy saját poklom láncra vert megkínzott rabja voltam?
A lánc mára lehullott s a pokol tüze se éget már
Mert idővel rájöttem magammal harcolni bizony kár
Szembenéztem a valósággal s úgy érzem
Jó úton haladok ahhoz hogy saját magam megértsem
Hisz e jobb világ csak bennem létezik
Mit gondolataim csak még édesebbé teszik
Kit érdekel ha mindenki ellenem esküszik
Vagyok aki voltam ha nem is látsz s azt hiszed csak a szemed káprázik
Lásd ki vagyok, hisz az élet már párszor engem is megtépett
Lásd ki vagyok, ki most egy kis időre lelépett
Lásd mit látnod kellene, mára már okosabb lettem
Lásd hogy minden ami kell ott él énbennem
Rossz évek hordaléka
heggyé magasodott
előttem.
Tétova gondolatok
kavarognak bennem,
hogyan - merre menjek,
melyik a jó lépés,
vagy csak az idő
lesz a megoldás,
és csak romlást hozhat bármi más.
Hegy tetejére hágni,
benne alagutat vájni
botor akarat lenne,
nincs mit tenni,
magamat a percekre bízni,
várni, csak várni,
míg az idő, a könnyeső
s az erősödő boldogság-szellő
tudja a dolgát,
és szép lassan koptatja
az évek hordalékát.
Ha jég lenne,
szeretettel, mosollyal
olvasztanám fel,
de ez a hegy nem enged,
így csak
várnom,
várnom kell.
Szétszóródtam, – ők nagyon sokan vannak,
én egyedül vagyok.
Ölelni őket száz kar kellene,
és én a semmiségbe karolok.
Hiányzik valami:
szívem központ-teremtő ereje.
Nekem nem középpontom senki se.
Vándorolok egy szívtől másikig,
s vissza megint,
s mondom magamban: szeretnék szeretni, –
de rév nem int.
Én azt hiszem, hogy volt egy örök Arc,
s az mint a köd elfoszlott százfele.
Én azt hiszem, hogy volt egy Szerelem,
elporlott, s tele lett a föld vele.
Én azt hiszem, hogy volt egy Meteor,
nekem hullt le, – de csillagtörmelék,
sok arcon meg-megcsillan egy jele,
de nem az egész, – s én megyek odébb.
Én azt hiszem, hogy volt valaki Egy,
s az Egyből itt a földön lett a sok, –
sok-sok szívből tevődik össze Egy,
szívtől szívig azért barangolok.
A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.
Nemsokára haza indulok. Nem hittem volna, hogy ennyire várni fogom október 23.-át.. Míg otthon voltam alig vártam, hogy útnak induljak. Most pedig alig várom, hogy hazaérjek. Igazából jó kis tanuló pénz volt ez a szezon, és akármit is leírnék senki se tudná milyen idekint, csak gondolhatja, elmerenghet rajta, de ezt tapasztalni kell, át kell élni, másképp úgy se értené meg senki, és nagyon örülök neki, hogy az egyike lehettem annak, aki ezt megtapasztalhatta. Lelkileg sokat erősödtem. Nem volt könnyű az elején, hiszen egyedül vágtam a nagyvilágba. Napról napra jobb lett, mostanra pedig már jó és nagyon örülök mindannak amin keresztül mentem, legyen az jó vagy rossz....kellett... hogy olyan ember legyek, aki most vagyok. Nem változtatnék meg semmit sem. Büszke vagyok! :)
"Az utazás az embert érleli, sok oldaluvá köszörüli, hidjétek, az felséges, ha az ember egy időre minden baját otthon hagyja s külföldön kiszellőzteti magát, elméje kiderül és szíve fogékonyabbá lesz minden örömre."
"Minden külföldi utazás és tapasztalat legnagyobb hozadéka az, hogy ráébressze az embert a saját kultúrája, saját országa értékeire."
A lényem tedd el!
A reményem ne vedd el!
Az ürességet bennem érzelmekkel töltsd fel,
mert ha engem megtapostak, akkor kétszer,
a magánytól már nem tart távol két szer.
Az idő kése alatt széttaposták belső világom csodás kertjét,
csempéssz belém ismét erdőt vagy csak egy cserjét!
Igazi légy, hogy lássam angyali arcodat,
és ha bánt a világ, akkor Én a világba vágom karcodat!
Mert ahogy Én látlak, úgy senki nem láthat,
ameddig Én lélegzem, addig senki nem bánthat.
Átvészeltem magamban a fuldoklást csendesen, amit nem kértem,
mert Én az óceánt úsztam át, míg mások tócsába sem léptek értem.
A szavak pengeként faragták szívemet véresen keményre,
az egyetlen Te vagy, ki még bordám alatt dobog vacogva,
tudatod alatt őrzöl engem várva a fényre, reményre.
Azt akarom, hogy testem börtönéből tépjél ki engemet,
ránts a szakadékba magaddal, s zuhanjunk felfele!
Hiszen már nemcsak akkor kellesz, mikor már nem lehetsz,
lényed lett az, miben lényem boldogan lehet elveszett.
Itasd meg lelkem szomjúságát vad vágyad, s szenvedélyed forró tüzével!
Mert ez a szomjúság belőled fakad, s csak Te olthatod el érzelmeid hűs levével.
Mindenkinek vágya egy hinta, miben kimerülhet fáradtsága,
Én ölelésedben találnék ringatásra, benne elmerülhet lelkem mássága.
Te lehetsz az, ki a szívem kapuját kitárja,
mert a kezedbe rejtettem a kulcsot, így nem volt mi kirágja.
Minél többet szenvedek miattad,
annál jobban szeretnélek irdatlan.
Zárt karjaid lehetnek számomra védelmem,
csókod édessége lehet számomra lételmem.
Néma sírás könnyei fagynak minden nap arcomra,
kérlek harcomat ne engedd kudarcba!
Ami bennem megfagyott, az az üresség legmélye.
Ami benned lángra kapott, az a vágyadnak regénye.
Ahol mi találkoztunk félúton, az az igazak ösvénye.
Amit teszünk, tegyük egymásért s ne egy, s másért.
Egy sötét zugban kapirgálok legmélyen magamban,
most szívem ritmusát dobolom e sorok mögött, rejtsd el magadban!
Mert ha nem találsz el hajóddal hozzám, szívem szigete már lakatlan.
Azt akarom, hogy Te legyél a bolygóm, mely körül óvva keringek,
s Én legyek éltető kutad, melyből végtelent meríthetsz.
Ezen szavak most legendákba készülődnek,
lelkedbe fektetem soraim, amik szívedbe dőlnek,
hogy dobogjál végtelent, most meggyújtom belsődet,
mert egy ajtó lehetsz számomra a ragyogó kék Égen.
Engem nem hagyhatsz kiverten megfagyni és kiégni, vagy nélküled kiállni!
Reménybölcsőt ágyaztál nekem, miből már nem akarok kiszállni.
Ha őrizhetem ládád, benne elrejteném kincsem,
s ha elejteném ládád, akkor már semmim nincsen.
Nem tudok olyan ember lenni, amilyet Te szeretnél,
de vagyok olyan ember, akit talán még szeretnél.
A tűz, melyet táplálunk, még csak halk parazsak ütközése,
kezem hideg, tiéd meleg, összeolvad szívünk dörzsölésre.
Te legyél a tiltott gyümölcs, mit kezem leszakított,
mert Te vagy az Én angyalom, kit a mennyország letaszított.
Legyél szív, Én leszek dobbanásod!
Legyél madár, Én leszek szárnyalásod!
Legyél mélység, Én leszek zuhanásod!
Legyél tűz, Én leszek forróságod!
Legyél zászló, Én leszek lobogásod!
Legyél eső, Én leszek zuhogásod!
Legyél bor, Én leszek bódításod!
Legyél csillag, Én leszek csillogásod!
Legyél folyó, Én leszek csordulásod!
Legyél remény, Én leszek ragyogásod!
Legyél minden, Én leszek képmásod!
Mi vagyunk a gyémántok, legyünk egymáson csiszolások!
Én vagyok az űr, Te legyél utazásom!
Én vagyok a jéghegy, Te legyél olvadásom!
Én vagyok a toll, s Te lettél írásom.