A lényem tedd el!
A reményem ne vedd el!
Az ürességet bennem érzelmekkel töltsd fel,
mert ha engem megtapostak, akkor kétszer,
a magánytól már nem tart távol két szer.
Az idő kése alatt széttaposták belső világom csodás kertjét,
csempéssz belém ismét erdőt vagy csak egy cserjét!
Igazi légy, hogy lássam angyali arcodat,
és ha bánt a világ, akkor Én a világba vágom karcodat!
Mert ahogy Én látlak, úgy senki nem láthat,
ameddig Én lélegzem, addig senki nem bánthat.
Átvészeltem magamban a fuldoklást csendesen, amit nem kértem,
mert Én az óceánt úsztam át, míg mások tócsába sem léptek értem.
A szavak pengeként faragták szívemet véresen keményre,
az egyetlen Te vagy, ki még bordám alatt dobog vacogva,
tudatod alatt őrzöl engem várva a fényre, reményre.
Azt akarom, hogy testem börtönéből tépjél ki engemet,
ránts a szakadékba magaddal, s zuhanjunk felfele!
Hiszen már nemcsak akkor kellesz, mikor már nem lehetsz,
lényed lett az, miben lényem boldogan lehet elveszett.
Itasd meg lelkem szomjúságát vad vágyad, s szenvedélyed forró tüzével!
Mert ez a szomjúság belőled fakad, s csak Te olthatod el érzelmeid hűs levével.
Mindenkinek vágya egy hinta, miben kimerülhet fáradtsága,
Én ölelésedben találnék ringatásra, benne elmerülhet lelkem mássága.
Te lehetsz az, ki a szívem kapuját kitárja,
mert a kezedbe rejtettem a kulcsot, így nem volt mi kirágja.
Minél többet szenvedek miattad,
annál jobban szeretnélek irdatlan.
Zárt karjaid lehetnek számomra védelmem,
csókod édessége lehet számomra lételmem.
Néma sírás könnyei fagynak minden nap arcomra,
kérlek harcomat ne engedd kudarcba!
Ami bennem megfagyott, az az üresség legmélye.
Ami benned lángra kapott, az a vágyadnak regénye.
Ahol mi találkoztunk félúton, az az igazak ösvénye.
Amit teszünk, tegyük egymásért s ne egy, s másért.
Egy sötét zugban kapirgálok legmélyen magamban,
most szívem ritmusát dobolom e sorok mögött, rejtsd el magadban!
Mert ha nem találsz el hajóddal hozzám, szívem szigete már lakatlan.
Azt akarom, hogy Te legyél a bolygóm, mely körül óvva keringek,
s Én legyek éltető kutad, melyből végtelent meríthetsz.
Ezen szavak most legendákba készülődnek,
lelkedbe fektetem soraim, amik szívedbe dőlnek,
hogy dobogjál végtelent, most meggyújtom belsődet,
mert egy ajtó lehetsz számomra a ragyogó kék Égen.
Engem nem hagyhatsz kiverten megfagyni és kiégni, vagy nélküled kiállni!
Reménybölcsőt ágyaztál nekem, miből már nem akarok kiszállni.
Ha őrizhetem ládád, benne elrejteném kincsem,
s ha elejteném ládád, akkor már semmim nincsen.
Nem tudok olyan ember lenni, amilyet Te szeretnél,
de vagyok olyan ember, akit talán még szeretnél.
A tűz, melyet táplálunk, még csak halk parazsak ütközése,
kezem hideg, tiéd meleg, összeolvad szívünk dörzsölésre.
Te legyél a tiltott gyümölcs, mit kezem leszakított,
mert Te vagy az Én angyalom, kit a mennyország letaszított.
Legyél szív, Én leszek dobbanásod!
Legyél madár, Én leszek szárnyalásod!
Legyél mélység, Én leszek zuhanásod!
Legyél tűz, Én leszek forróságod!
Legyél zászló, Én leszek lobogásod!
Legyél eső, Én leszek zuhogásod!
Legyél bor, Én leszek bódításod!
Legyél csillag, Én leszek csillogásod!
Legyél folyó, Én leszek csordulásod!
Legyél remény, Én leszek ragyogásod!
Legyél minden, Én leszek képmásod!
Mi vagyunk a gyémántok, legyünk egymáson csiszolások!
Én vagyok az űr, Te legyél utazásom!
Én vagyok a jéghegy, Te legyél olvadásom!
Én vagyok a toll, s Te lettél írásom.